Amikor a kedvesemre gondolok, úgy érzem, hogy "a torkomban dobog a szívem"... Így volt ez >10 évvel ezelőtt, amikor megismertük egymást, és széttárt karral röpültem felé mint a pillangók, akik körülöttem táncoltak miközben rózsaszínre változott az ég alja. Így volt ez 5 évvel ezelőtt, amikor kacér mosollyal mágnesként vonzottuk egymást magunkhoz a budapesti tömegből kiválva. Így volt ez nem egészen 1 évvel ezelőtt, amikor örömkönnyekkel küszködve lopva pillanthattunk csak egymásra a házasságkötő terem bejáratánál a násznép koszorújában...
...és így van ez ma is, amikor azon gondolkodom úristen mivel tudom idén is megörvendeztetni, hiszen közeledik a... elgondolkodom, mert ennyi Valentin nap után már nem áll csak úgy oda az ember egy zenélő plüss micsodával, vagy egy szexi ehető fehérneművel – mert hát ezeket már túl vagyunk.
Mindketten tudjuk, hogy a másik szeret. Nem kell papagáj módjára hajtogatni, hogy mit érzünk egymás iránt. Tudjuk. De azt is tudjuk, hogy valahogy tudatni kell. Valahogy úgy, hogy érezze és ne csak hallja. Már nem kell a világba kürtölni, elég sejtelmes meghittséggel kicsit többet adni magunkból mint hétköznapokon. Igen, úgy vélem megtaláltam a választ.
Szeretetből mindig több van bennünk, mint ami látszik. Valahogy túlságosan jól rejtegetjük, bizonyára tartalékolni akarunk belőle, hogy örökké tartson. Na, hát legalább Valentin napon adjunk belőle többet! A szeretet több mint elég Valentin napra. Ez a legfontosabb, a többi csak maszlag.
És mivel még most is a torkomban dobog a szívem, pedig csak elmélkedek magunkról, előveszem a Szeretet medált a fiókból. Egy picike szivecske van rajta, amivel dióhéjban megmutathatom mindazt amit fent hosszú sorokban tudtam csak leírni.
Rövid láncon hordva ez az ékszer pontosan tükrözi a szerelmes érzelemkitörésemet: a torkomban (kivülről is jól láthatóan) ott dobog a szívem.
