A szerelem kezdetben lángol, és felperzsel minden mást az ember körül. Az élet ilyenkor a szenvedélyes érzelemről szól, vakon engedelmeskedünk a vérpezsdítő vágyaknak és boldogan tapogatózunk a lila ködben, eszeveszetten hajszolva egymást, hogy minél közelebb és még annál is közelebb kerüljünk.
Ha a szerelem viszonzásra talál, akkor valóban egyre inkább közel kerülünk, megismerjük egymást kívül-belül, olyannyira, hogy teljesen egybeolvadunk. Nem csak (és nem feltétlenül) testileg. Összefonódik a tudat, és néha már azt sem bizonyos hogy ki az az én és ki az a te, mert csak MI vagyunk, senki és semmi más nem létezik a világban.
Gyönyörű, álomittas időszak ez, ami úgy tűnik, hogy soha-soha nem ér véget.
Aztán mégis tovább alakul, mert hát ilyen ez a világ. Fogadjuk el és élvezzük ki a megújulás minden pillanatát. Újra visszakapjuk az Egyéniségünket, miközben csodával határos módon megmarad kettőnk Egysége is, hiszen összetartozunk egészen addig, amíg mindkettőnk szíve erre dobban.
Szerelem ez is, sőt ez már az igaz szerelem. Elmondhatjuk, hogy nem csak röpke fellángolás volt. Vigyázni kell erre a fenséges egységre, kitartóan dobogtatni a szíveket, mert ha lankad az egymás iránti odaadás, akkor oda lesz a szerelem. A Valentin nap remek alkalom arra, hogy összehangolódjunk és megerősítsük egymásban az összetartozás érzését.
Ha a Te szíved most épp magányosan vergődik, ne keseredj el. Van rá gyógyír :)
