Télen hosszú hónapokig nem járunk le a telekre, így mindig nagy meglepetésekben van részünk. Idén is így történt, amikor március idusán egy csípős, de napsütötte délelőtt megérkeztünk a birtokra és számba vettük a fagykárokat, a bomlásnak indult falevél kupacokat, a fű között vidáman integető ibolyákat éééés, na nézd már, egy fél feketedió, hát ez meg hogy került ide?!? és még egy, nini ott is egy!
Óriási meglepetést okozott, hogy a környékbeli varjak és/vagy mókusok feketedió-héjakat hordtak be a közönséges őshonos diófáink közé. Eddig sose láttam egyet sem. Még a környéken sem, nemhogy nálunk. Most meg tessék, vagy 10 szemet találtam szerte az aljnövényzetben. Ráadásul egész jó állapotban voltak.
A férjem észrevette, hogy a kerítésen túl is heverészik pár szem. A földúton napoztak és az elmúlt időszak esőzése miatt sajnos bizony a repedései között nagyon megült a sár :( Arra viszont jó volt, hogy elkezdhettem követni a nyomokat, míg végül meglett a fa is. Bár akkor még meggyőződésem volt, hogy az egy akác, de az aljában feketediók tömege várt arra, hogy összekapkodjam. Akadt közte egész is! Vittem amennyi a két markomba és a zsebeimbe fért, ujjongtam örömömbe, ugráltam a gyönyörűségtől, lássátok itt az új egyedió alapanyag 2016 fénypontja :) Szereztem egy zacskót, visszaszaladtam és azt is jól megtömtem. Ki tudja, mikor kocog erre egy kiéhezett vaddisznó konda, hogy elégedetten elropogtassa egytől egyig.
Később derült ki milyen jól tettem. No nem a vadmalacok miatt, hanem azért, mert mostanra ugyanott mellkasomig ér a fű és ember legyen a talpán aki kibogarássza a diókat.
A feketedió feldolgozásába szinte szó szerint beletört a bicskám. A héja százszor vastagabb, erősebb közönséges dióhéjnál. Meg kell küzdeni vele életre halálra. Nem ám csinos kis nőies eszközökkel, mind eddig, hanem fűrésszel és baltával. De megéri az erőfeszítést, a kívülről feketén csúnyácska termés belső héja káprázatos mintázatot mutat. A megfelelő módon feldolgozva az egyik irányból absztrakt szívecskével, a másik irányból furmányos labirintussal vonja magára még azoknak a figyelmét is, akik már megszokták, hogy a fülemben és a nyakamon többnyire dióhéjak csüngenek.
